Magamról...

Budapesten születtem, 1979 november 17-én, állítólag reggel háromnegyed 6 fele Füleki Judit néven. Ami azt illeti erre nem emlékszem valami pontosan, arra viszont igen, hogy pár évesen nagyon szerettem a nagyiéknál lenni Békásmegyeren. Arra is emlékszem, hogy mindig eléggé családcentrikus voltam és vagyok mind a mai napig is, nagyon fontosak számomra az unokatestvéreim, Kati, Feri, Gabi és Dani is ami az apu felöli rokonságot illeti. Anyu felöl míg csak gyerek voltam nem születtek unokatestvéreim csak kicsit késöbb, 3 fiú és gyönyörű szép 2 kis tündér leányka Bíbor és Borsi. Addig is nagynénéimet, Hugit és Zsuzsit és nagybátyámat, Balázst tartottam unokatestvérnek és örültem, hogy vannak.

Ami a szélesebb rokonságot illeti... mára már elfogadtam azt a tényt, hogy nem minden ember gondolkodik úgy a család szentségérol és emberi szeretetről, mint én. Nagyon jó, ha az embernek nagy családja van, de gyerekként mégsem éreztem akkora nagy törödést felőlük, mint amekkorát igényeltem volna.

Az a baj, hogy a szeretetet erősen befolyásolja a pénz a családban. Úgy gondolom, hogy ha több volna a családi kasszában engem is és a szüleimet is jobban szeretnék a családtagok. Csak sajnos engem nem érdekel a pénz. Akinek van, annak szívből örülök és soha nem sajnáltam töle, akinek nincs az ő nyomora. Én sem adni nem tudok sem kérni nem fogok.

Igen, szegények vagyunk a szüleimmel, de legalább szeretni és tisztelni tudjuk a másik embert. Én azt hiszem ez az egy a fontos, mert lehet, hogy kenyeret nem veszek belőle, de ez legalább megmarad és örökre a miénk lesz. A pénzt meg, hát azt olyan gyorsan el lehet bukni, mint amilyen gyorsan jött. Anyukám és apukám mindig nagyon sokat dolgozott, és eljutottak oda egy baromi nagy szerencsével, hogy 27 év után a 47 nm-es Dob u.-i lakás lecseréljék egy érdi házra. Nem a legszebb környék, de itt jut nekem is külön szoba végre. Pedig szerettem a Dob utcát. A mellettünk lévo ház volt az óvodám és egy sarokkal arrébb pedig az általános iskolám a környékbeli fiatalok pedig mind a barátaim -remélem nem csak voltak- .

Jókat hülyéskedtünk esténként amikor összegyult a banda a Korúton vagy a patika előtt vagy valahol az utcában meg a házunk légópincéjében. De jókat buliztunk az E-klub-ban is 1996-ban és szerencsére nekünk még nem kellett a bulikhoz a drog sem. Elvoltunk egy-két üveg sörrel vagy vörösboroskólával is. A lényeg a jó társaság volt és a jó zene. De szívesen emlékszem vissza a környékünkön szövödött szerelmekre is például Adriánnal. De nem csak az enyémre, hanem a barátaim, barátnőim kapcsolataira is. Ez az ido szép volt, jó volt, de vége lett. Leérettségiztünk és mindenkinek más élete lett szép lassan. Nekem is. Egy egészen új élet kezdete várt Rám. Elmentem dolgozni, elköltöztem a kerületbol és új pasi került a képbe, Peti. Hatalmas szerelem volt amit vagy 4 évig hevertem és még 4 év volt a ráadás :P Ma egy nagyon kedves jóbarátként tartom számon, és szívből remélem, hogy nagyon boldog párkapcsolatra lelt a jelenlegi kedvesével.

A koromhoz és végzettségemhez képest általában mindig jól kerestem, nem panaszkodom. A legkedveltebb munkahelyem egy ügyvédi iroda volt. Azt a munkát nagyon szerettem, de azt hiszem meg is látszott, az irodában töltött órák számában, hogy szívesen teszem a dolgom, de hát mindenkinek van legalább 1 rosszakarója, és attól jobb menekülni, pláne ha egy másik nővel állsz szemben aki antiszociális.

Az Andival töltött évek segítettek egy kicsit erősödni lelkileg és a jellememen változtatni, másképp gondolkodni és gondolni dolgokra, mindenkinek csak javasolni tudok egy ilyen barátnő kerítését, én meg örülök, hogy Ő van. Vannak persze más nagyon jó barátnőim, akiket ugyanúgy szeretek, pl Katikám, akivel olyan gyönyörűségeseket énekelünk együtt, ami feltölt minket lelkileg és tökéletesen kikapcsolja a bennün felgyülemlett hétköznapi feszültségeket, de egyik sem ismert ki annyira és lát bele a lelkem legmélyébe mint Andi. Neki nem kell mondanom semmit vagy kérdeznem Töle bármit. Ő csak válaszol. Ami a közös Új Vár Klub-os és Potsvány-partys bulikat illeti mind-mind egyedülálló volt az életemben és a mai napig nagyon szívesen gondolok vissza rájuk és nagyon tudnak hiányozni azok a rosszalkodások.

(ANDINAK: csak, hogy ne felejtsd el te sem: "hello, szija, mi ujság mi van veled? Mi, hm? :P" nah most mosolyogsz vagy könnyezel? Mindkettő? Nem baj. Emlékezz csak Te is mekkorákat röhögtünk!)

De már más életet élek, más országban Dario mellett. Nem lehetséges. Söt, meg is öregedtem picit. Most már nem azt mondják, te 18 éves vagy? Hanem azt, hogy 22? Jaj, és ez egyre rosszabb lesz. Vénséges fejemre kezdtem nekiállni olaszul tanul és webet desig-olni. Ki tudja mi jön még? Vagy jobb nem tudni a jövöt?